Érdekességek, csillagászati hírek, Utazó Planetárium BLOG

Nov. 3, 2016

Kétszeresére gyorsíthatta bolygónkat a Hold keletkezése

Amerikai csillagászok új elmélettel magyarázzák a Hold keletkezését és különös pályáját. Úgy vélik, kaotikus események emlékét őrzik a mai anomáliák.

Bár a Hold a hozzánk legközelebb eső égitest, keletkezése mai napig vita tárgya a tudós társadalomban.

Kísérőnk szokatlanul nagy távolságban kering tőlünk, keringési síkja pedig nem a földi egyenlítőt, hanem az ekliptikát közelíti, azzal nagyjából 5 fokos szöget zár be.

A Hold anyaga a ma elfogadott keletkezési elmélet szerint egy óriási kozmikus ütközés során szakadt ki a Földből. Törmelékgyűrűként kezdte, majd gömbbé állt össze és távolra sodródott.

A tudósok eddig úgy számoltak, hogy a Föld forgástengelye eközben mindvégig közel maradt a 23,5 fokos dőlésszögéhez az ekliptikához képest, a Hold pedig folyamatosan veszítve ebből érte el az 5 fokot.

Ezt a teóriát kérdőjelezték meg most a Marylandi Egyetem kutatói, akik szerint a becsapódó égitest, „bolygócsíra” 60-80 fokra is kibillenthette a Földet, ráadásul forgását is jelentősen felgyorsíthatta.

A Nature szaklapban megjelent publikációjuk szerint a Hold keletkezésének idején a Föld az ekliptikához viszonyítva 75 fokos szögben dőlve, a mai sebessége kétszeresével foroghatott.

Ebből a kiinduló állapotból viszont nem történhetett meg az a „puha átmenet”, amivel a Hold eltávolodását eddig leírták – érvelnek a csillagászok.

Új modelljük szerint a Hold óriási amplitúdóval távolodott, fokozatosan csillapodó oszcilláló mozgással érte el mai pályáját.

Eközben a Nap gravitációs ereje egyre jobban érvényesült rá, ez csökkentette a keringési sík dőlésszögét a most mérhető 5 fokra.

Douglas Hamilton, a Marylandi Egyetem csillagász professzora szerint ez a modell sem magyaráz meg minden kérdést, de még így is jobban működik, mint az eddigiek.

Forrás:

Science Daily, magyar szöveg: Facebook/ Univerzum

Oct. 31, 2016

Új, Neptunuszon túli törpebolygót fedeztek fel a Naprendszerben – Az égitest közvetve a kilencedik planéta létezését is bizonyíthatja

Új taggal bővült a Naprendszerünk méretes családja, és lehet, hogy több kistestvére megismerését is magával hozza majd.

Egyelőre a 2014 UZ224 nevet viseli, és nagyjából 400-1200 kilométer átmérőjű lehet, tehát minden bizonnyal a Plútó 1200 kilométeres legnagyobb holdjánál, a Kárónnál is kisebb méretű. (400 km körüli átmérőjű, ha a felszíne nagyon fényes és 50%-os visszaverődést okoz - 1200 km körüli átmérőjű, ha a nagyon sötét és 5%-os a felszínének a fényvisszaverődése). Még 2014-ben fedezték fel, ám eddig elemezték a mozgását, hogy bebizonyosodjon a keringése, ezáltal pedig a létezése is. Erősen elliptikus pályáján jelenleg 91,6 Csillagászati Egység, azaz 13,5 milliárd km távolságra kering a Naptól, vagyis a Plútónál (49,3 CS. E.) majdnem kétszer messzebb. Ugyanakkor a keringési pályája excentrikus, jelentős kilengést mutat, a számítások szerint 2142-re mindössze 36 CS. E. távolságra, azaz kb. 5,7 milliárd km-re közelíti meg a központi csillagunkat, tőle legmesszebb pedig 179,8 CS. E.-re, azaz kb. 26,9 milliárd km-re lesz, ami azt jelenti, kb. 1140 esztendő alatt kerüli meg. Ezzel a harmadik legtávolabbi ismert objektum a Naprendszerben e pillanatban az Eris (96.2 CS. E. - 14,4 milliárd km) és a V774104 (kb. 103 CS. E. - 15,4 milliárd km) után.

A 2014 UZ224-t a Sötét Energia Kamera (Dark Energy Camera, alias DECam) segítségével fedezték fel. Ennek a speciális eszköznek a fő küldetése a táguló Világmindenség alapos feltérképezése, ezt az expanziót a legújabb elméletek szerint a sötét energia okozza. A DECam eredeti küldetése a távolodó galaxisokat és szupernóvákat fényképezni, azonban a felvételein a Naprendszerünk objektumai is feltűnnek. A projektet vezető David Gerdes, a Michigani Egyetem csillagász professzora az egyetemistáinak adta ki azt a feladatot, hogy találjanak ismeretlen égitesteket a Naprendszerben a DECam észlelései alapján.

Nem tudunk különösebben sokat a legújabb családtagról, pedig ahogy a Plútóról készített közeli felvételek mutatják, ugyancsak tartogathat meglepetéseket. A keringési pályájából azonban sokat tanulhatnánk. A csillagászok hivatalos álláspontja szerint nem része a klasszikus Kuiper-övnek, hanem sokkal inkább egy ”eltévedt” laposabb keringésű égitestről van szó, ami a Neptunusszal való találkozások miatt kisodródott. Nos, mivel a Naptól való távolsága nagyjából szokványos, tekintettel a többi Neptunuszon túli égitestére, így alátámasztja azt az érvet, hogy még száz másik hasonló égitest lehet a régióban. Ez pedig kétszeresen is érdekes, mivel az excentrikus pályája egybeesik a feltételezett "kilencedik bolygó csoportéval” (Koncz H. Attila: A Földnél is nagyobb planéta ólálkodhat a külső Naprendszerünkben - Fel lett fedezve a Kilencedik Bolygó a Neptunuszon túl? 2016.01.21. Link: https://facebook.com/koncz1987/photos/a.1773252212900233.1073741829.1772024769689644/1966491210242998?type=3&source=54), ami egy kis égitestekből álló csoport, és úgy néz ki, hogy egy Szuperföld méretű bolygó gravitációs befolyása alatt állnak a külső naprendszerben.

A kilencedik bolygót támogató bizonyítékok még mindig nem lehengerlően meggyőzőek, ám a mostani egy újabb lapát a méretes halomra.

Kép: Az elmúlt három év megfigyelései alapján a csillagászok megállapították, hogy a 2014 UZ224 nevű objektum egy erősen elliptikus, 1140 esztendős pályán kering a Naptól, amihez a legközelebb 36 CS. E., a legtávolabb 179,8 Cs. E. távolságra lesz. Kép linkje: http://www.skyandtelescope.com/…/uploa…/2014-UZ224-orbit.jpg
Forrás: Calla Cofield - New Dwarf Planet Found in Our Solar System. 2016.10.11. Space.com - Science & Astronomy. Link: http://www.space.com/34358-new-dwarf-planet-found-2014-uz22…
Szöveg: Koncz H. Attila

Sep. 1, 2016

A Rosetta űrszonda eredményei alapján bebizonyosodott, hogy az üstökösök az ősi Naprendszerben keletkeztek és nem későbbi törmelékek nagyobb jeges kisbolygók ütközései nyomán.

Az Európai Űrügynökség (ESA) Rosetta űrszondája éppen két éve, 2014. augusztus 6. óta végzi méréseit a 67P/Churyumov-Gerasimenko-üstökös (röv. 67P) magja közvetlen közelében.

Az eddigi vizsgálatok alapján a 67P magjának két nagyobb összetevője külön-külön alakult ki az ősi Naprendszerben, majd nagyon kis sebességgel (5 m/s-nál lassabban), rugalmas ütközéssel összetapadtak. Rövid ideig egybeforrva maradtak, majd a gyors tengelykörüli forgás szétválasztotta őket, de végül is nem távolodtak el messzire egymástól. Ezek után ismét közeledtek, végül a részletes számítógépes szimulációk szerint mintegy ötven órán belül végleg egybeforrtak, és így jött létre a ma is megfigyelhető meglepő, “gumikacsa” alak.

A NASA Sugárhajtómű Laboratóriumának (JPL) kutatója, Björn Davidsson és az általa vezetett kutatócsoport a Rosetta adatai alapján azt vizsgálta, hogy az üstökösök hogyan alakulhattak ki. Ugyanis a 67P magjának alakja, felszíni formái, valamint gáz- és porkibocsátási aktivitása felfedi az üstökösmag felszíni és belső szerkezetét, illetve a kis égitest képződésének lehetséges történetét.

Az üstökösmagok kialakulásának egyik modellje szerint a Naprendszer ősködének anyagából álltak össze a kis égitestek, amelyek később sem jelentős belső radioaktív fűtéssel, sem nagyobb ütközésekkel nem alakulnak át. Az ilyen módon kialakult üstökösmagokat ős-eredetinek tekinthetjük, amelyek szinte változatlan formában megőrizték a korai Naprendszerben működő fizikai és kémiai folyamatok lenyomatait és így egyfajta “időkapszuláknak” tekinthetők.

A másik elképzelés szerint az üstökösmagok a Neptunuszon túli kisbolygóöv (transzneptun-övezet) nagyobb jeges égitestjei közötti ütközések során keletkezett törmelékek. Az ősi Naprendszerben nem csak a belső térségekben, hanem még a transzneptun-zónában is gyakoriak voltak az ütközések, ezért akár ez a modell is igaz lehetne az üstökösökre. Ebben az esetben a különböző folyamatok erősen átalakíthatták a ma látható üstökösmagokat, amely esetben sokkal kevésbé hordoznának információkat az ősköd állapotáról.

Mindkét modell szerint kezdetben a jeges-poros szemcsék összeállása, illetve növekedése megy végbe a Naprendszer előtti ősködben, abban a csillagközi anyagfelhőben, amely már a Naprendszer kialakulása előtt is létezett. A szemcsék sokasága alkotja az üstökös-csírákat (ún. kometezimálokat), amelyek építőkockákként állnak össze az üstökösmagokban, illetve azok nagyobb összetevőiben. A nagyobb objektumok ütközési modelljében a legnagyobb testek belsejében a radioaktív fűtés és az ütközések növelik a hőmérsékletet, míg a nem ütközési modellben marad az ős-eredeti kialakulási hőmérséklet.

Davidsson és munkatársainak friss eredményei lehetővé tették az eddig meglévő két elképzelés közötti választást, az egyik modellt megtartva, a másikat pedig elvetve.

Az üstökösmagok kialakulásának két modelljét a következő ábra mutatja be.

 

20160801_hogy_keletkeztek_az_ustokosok_67p_rosetta_2
 

A Rosetta mérési adataiból Davidsson és kutatócsoportja az üstökösmag nagy porózusságát, a kialakulástól megmaradtkétatomos nitrogén molekula, oxigén és argon meglétét, a szuperillékony gázok (pl. széndioxid) jelenlétét emelik ki, amelyek a mag ős-eredetiségét támasztják alá. A mag felszíni alakzatai közül a kisebb építőkockák jelenléte, illetve nyomaik, az eredeti réteges szerkezet megmaradása a 67P magjának mindkét összetevőjén az ütközésmentességet, illetve magas hőmérsékletű folyamatok hiányát jelzik. A felszín szerkezete szintén a jeges-poros anyag kis belső összetartó erejét és kis szakítószilárdságát jelzi, ami így nem növekedett meg esetleges ütközések következtében. A kirajzolódó kép egyértelműen arra utal, hogy a 67P magja ténylegesen megőrizte eredeti állapotát a Naprendszer kialakulásának idejéből.

Természetesen korábban, más üstökösök közelében végzett űrszondás mérések is hasonló eredményre vezettek, de a friss kutatás minden korábbinál részletesebben és meggyőzőbben demonstrálja, hogy az üstökösök kutatásával tényleg bepillanthatunk a Naprendszer legkorábbi állapotának körülményei közé.

A bemutatott eredményeket részletesen az Astronomy and Astrophysics szakfolyóiratban megjelent tudományos közlemény ismereteti.

Források:

 

 

Forrás:

http://www.csillagaszat.hu/hirek/hogyan-alakultak-ki-az-ustokosok/

 

Sep. 1, 2016

Amerikai csillagászok eddig ismeretlen égitesteket találtak a Naprendszer külső vidékén – írja az MTI. Találtak közöttük egy jeges objektumot, amely olyan hatalmas pályán kerüli meg a Napot, hogy valószínűleg más csillagok gravitációja is hatással van rá.

A most felfedezett égistest pályája (narancs színnel)
A most felfedezett égistest pályája (narancs színnel)

Az égitesteket akkor vették észre, amikor a Naprendszer egy lehetséges kilencedik bolygójának a helyét igyekeztek megállapítani. Ennek létére nagyrészt a külső Naprendszer objektumainak különleges tulajdonságaiból következtettek. A külső tartomány kisebb égitestjeinek elemzése alapján a tudósok arra következtettek, hogy a kilencedik bolygó, ha létezik egyáltalán, sokszor akkora, mint a Föld, és legalább kétszázszor olyan messze kering a Naptól. A kutatók szerint az új tanulmány segít a feltételezett bolygó helyének meghatározásában.

A most felfedezett égitestek egyike – a 2014 FE72 jelű – az Oort-felhő, vagyis a Naprendszer legkülső régiójában található üstököszóna első távoli objektuma, amelynek pályája a Neptunusznál is távolibb, és háromezerszer akkora távolságra kering a Naptól, mint a Föld.

 

A kutatás a világ több obszervatóriumának, többek között a négyméteres chilei Blanco és a nyolcméteres hawaii Subaru teleszkópnak a használatával folyt. Az Astronomical Journalben megjelent tanulmány szerzői, Scott Sheppard és Chad Trujillo elküldték a felfedezésük részleteit az aszteroidákat, üstökösöket és egyéb kisebb égitesteket katalogizáló Minor Planet Centernek.

 

Forrás:

http://index.hu/tudomany/2016/08/31/eddig_ismeretlen_egitesteken_talaltak_a_naprendszerben/

 

Feb. 29, 2016

Utazó Planetárium előadások alatt megvásárolhatóak!
Különleges 3D képeslapok szemléltetésre, oktatásra, emléknek!
További érdekes csillagköd és mély-űr objektumokról készült képeslapok is elérhetőek!